A" Ki tudja mi a célom ?"  első részét itt olvashatod.

Kedvenc íróm, Maxwell Maltz  - akitől már itt is sokat idéztem, - írta egy könyvében:

„Az agy és az idegrendszer egy csodálatos és bonyolult célkövető mechanizmust testesít meg, egyfajta beépített automatikus vezérlő rendszert, amely, ha érted dolgozik, akkor sikermechanizmusként, ha ellened, akkor kudarcmechanizmusként működik, mégpedig aszerint, hogy Te hogyan működteted, milyen célokat jelölsz ki számára.”

Szeretnék még egy történetet elmesélni, amely szintén az ismeretségi körömben történt.
Jó pár évvel ezelőtt, barátainknak el kellett adniuk otthonukat, mert rosszul sikerült vállalkozásuk anyagi terheit csak így tudták csökkenteni. Egy szép kertes négylakásos társasházból, gyerekeikkel felköltöztek egy lakótelep 6. emeletére. A bő negyvenes  asszony, aki egész életét abban a kertes házban élte le, sehogyan se tudott megbarátkozni a helyzettel.
Nem volt számára elegendő tér, furcsa volt, hogy szomszédok nem is köszönnek egymásnak, arról már nem is beszélve, hogy a játszótérre sem igen merte a gyerekeit egyedül leengedni.
Esténként kiült az erkélyen lévő mélyhűtőláda (mert az máshova nem fért el) tetejére, és folyamatosan arról ábrándozott, hogy innen elköltözik. Esélyük sem volt a költözésre, hiába dolgoztak mindketten, mert ez éppen akkor történt, amikor az ingatlan árak száguldottak fölfelé.
A második lakótelepen töltött év nyarán az asszony rávette a férjét, hogy kezdjenek házat keresni. Elment a bankokba, hogy megtudja kaphatnak-e kölcsönt. A bankokban azt mondták, hogy néhány milliót esetleg kaphatnak, jó pár  kezes bevonásával.
A lakótelepen töltött második év végén találtak egy házat egy külső kerületben, ami ugyan nem olyan volt, amilyet szerettek volna, de hát mégis átalakítható, és tenyérnyi kert is volt hozzá.
A férfi – mérnök ember lévén – rögtön átalakítási tervet készített, amit kifüggesztett a konyhába, hogy minden pillanatban álmaik otthonát nézegethessék.
A „bárhova, csak el innen” mechanizmus beindult, de nagyon gyorsan kiderült, hogy sok millióval kevesebb pénz jön csak össze.
Eltelt a nyár, az ősz, és a tél egy része is, amikor a férj kitalálta, hogy új rajzot készít, mert az átalakítandó házról úgyis lekéstek, akkor meg miért ne olyan függjön a konyhában, amilyet tényleg szeretnének.
Elkészült az álomház vázlata, kiakasztották a másik mellé. Az új ház rajza egy skicc volt, egy egyáltalán nem átlagos házról.
Az események innen turbó sebességre kapcsoltak. A kép kiakasztása január közepén történt, február közepén lefoglalóztak egy olyan házat, ami szinte teljesen olyan volt, mint a rajzon, és egészen pontosan háromszor annyiba került, mint amit egy évvel azelőtt nem tudtak megvenni.
Az már csak hab a tortán, hogy aznap hozta a foglalót a lakótelepi lakásukra a vevő, amikor megkapták a levelet a banktól, hogy a hitelüket elutasították. Nem részletezem tovább, mégis lett happyend, július elsején költöztek. ( és persze, hogy az OTP adta hozzá a hitelt )
Kielemezve a történteket, ha nincs az az első ház, az első rajz a konyhafalon, valószínűleg még ma is a mélyhűtőláda tetején ücsörögne a nő. Olyan elképesztően reménytelen volt a helyzetük, hogy az egyetlen reménysugár az a rajz volt, amit minden nap, ha kellett, ha nem, megnézett, minden látogatójuknak megmutatott. Ezzel szinte tapintható közelségbe hozta a házvásárlást.
Mindkettőjük tudatába mélyen bevésődött, hogy kell az a ház.
Vajon véletlen volt-e, hogy a nő, ablakpucolás közben, az újságpapíron elolvasta a lakáshirdetéseket?
Véletlen volt-e, hogy akadt egy olyan ingatlanközvetítő, aki hajlandó volt megadni a címét a hirdetett ingatlannak, mert az asszony az elmondás alapján, abban a pillanatban meg akarta nézni?
Miért, vannak véletlenek?
Valószínűleg vakmerőség volt a nélkül leelőlegezni a házat, hogy tudta volna, hogy az OTP biztosan ad-e nekik hitelt.
De minek nevezzük, hogy az asszony pont aznap este adta el azt a lakást, amiben 3 gyerekükkel éltek, - és akkor már hónapok óta eredménytelenül hirdettek - , amikor az OTP levélben megírta, hogy nem kíván nekik hitelt nyújtani?
Gyakorlatilag minden hidat felégettek maguk mögött. Olyan mélyen hitték, hogy meg tudják csinálni. Nem, semmi sem volt véletlen!
Ha az embernek célja van, azt el tudja képzelni, olyan részletességgel, mintha már el is érte volna, van hite, hogy eléri, mindent megtesz, hogy elérje, és nem tántorítja vissza semmilyen akadály, akkor el is fogja érni.
Sokszor azt látom, hogy sokaknál (persze nálam is) a teremtés folyamatából valamelyik lépés kimarad.
Például nem tudom pontosan mi a célom. Sokszor inkább azt tudom, mit nem akarok, mintsem, hogy mit akarok. Így nehéz bármit elérni.
De az is baj, hogy valahogy –nem találok rá jobb szót – gyengén akarom, nem mindenáron, nem tűzön-vízen keresztül. A gyenge akarás nem lendít át az akadályokon, folyton falakba ütközöm. Nincs elég hitem, hogy el tudom érni a célom.
Végül, talán a szerintem a legnagyobb hiba, a sült galamb effektus, mármint az arra való várakozás. Ugyanis a sült galamb az jön időnként , csak ahhoz, hogy le tudjuk nyelni, legalább akkorára kell tátani a szánkat, a mekkora a  galamb.
Komolyra (?)  fordítva a szót, legalább egy lottószelvényt venni kell, ha az ember a lottó 5-öst tűzi ki célnak!
Következő részben a kudarcmechanizmust, sikermechanizmusra váltó"kapcsoló" beállításáról lesz szó.